Kedves Olvasóim!

A hétindító posztban arról olvashattok, hogy hogyan éli meg egy feleség a hobbinkat, aminek hódolunk. Megkértem a feleségemet, hogy írja le, ő hogyan vészeli át azokat az időket, amíg én legyökerezek az asztalom mögé, hogyan gondolkodik erről, hogyan éli meg. Megfogalmazott egy üzenetet, egy receptet a hasonló cipőben járó feleségeknek, barátnőknek, hogy miként fogadhatják el párjuk agymenését anélkül, hogy az bármilyen konfrontálódással, veszekedéssel, stresszel járjon. Fogadjátok szeretettel Anikó üzenetét!

Kedves Feleség, Barátnő, Sorstárs!

Mi, akiknek hiperkreatív párunk van, így ismeretlenül is megértjük egymást. Mindannyiunknak ismerős a kép, ahogy életünk szerelme az asztalánál görnyedve „pepecsel” a makettjeivel ébredés után 2 perccel, mialatt mi ebédelünk, mikor mi befejeztük a munkát és szemünk előtt sűrűsödnek a délutáni tennivalók, és a naplemente csodálatos fényeiben is rendszeresen látjuk tündökölni kedvesünket, ahogy ragaszt, fest, fúj, darabol, kapar, fúr és még megannyi dolgot csinál.

Hála Istennek mi Zsoltival nem vagyunk az a tipikus „állandóan veszekedős pár”, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány komolyabb vitánk volt az öt év alatt. Mi ugyanis valljuk azt, hogy többre megyünk a klasszikus beszélgetéssel, és a felmerülő problémák azonnali közlésével, mint a kiabálással, vagy a magunkban örlődéssel. De azért nálam is elszakadt már néhányszor a cérna, amikor reggeltől késő estig nem állt fel az asztaltól (csak a fizikai szükségleteinek elvégzése céljából), én vittem neki oda a kávét, a kaját, meg egyáltalán vizet, hogy ki ne száradjon. Persze ez nem esetenként történt így, hanem rendszeresen. Én olyanokon nem vagyok hajlandó kiverni a hisztit, hogy miért nem ő viszi ki a szemetet, miért nem mosogat el, vagy miért nem viszi ki legalább a poharakat a mosogatóhoz, mert ezeket ugyanúgy én is meg tudom tenni, ezek nem problémák, ezek megrögzött emberek mondvacsinált „gondjai”. De nálunk a közös minőségi idő szent (na most lettem unszimpatikus minden férfi olvasónak :D ), és ha azt érzem, hogy erőteljesen átbillen a makettek oldalára a mérleg az IDŐ tekintetében, akkor ülök le vele, és közlöm, hogy kicsit kezdem magam hanyagolva érezni.

Ugyanakkor (próbálok egy kicsit újra szimpatikussá válni, kedves makett-szerelmes úriemberek) ezen beszélgetések előtt mindig végigfut az agyamon, hogy most én komolyan azon problémázok, hogy:

  • itthon van?
  • kreatív, nem haszontalan tevékenységet végez?
  • a hobbija nem a haverokkal eljárkálás különböző szórakoztató objektumokba, hanem a makettezés?
  • nem luxusórákat gyűjt milliós nagyságrendekben, hanem makettezik párezres tételben?

Szóval mielőtt sor kerülne a nyafogásra, ezeket átgondolom és legtöbbször rájövök, hogy mennyire szerencsés vagyok. Nem, nem azért, mert hálát adok, hogy „legalább nem kocsmázik” - ez nem lenne normális felfogás a jövőnkre nézve -, hanem azért, mert olyan ritka tehetség lapul a férjemben, amilyennel nem sokan büszkélkedhetnek.

És bevallom, kicsit irigy vagyok. Mert nekem soha nem volt ilyen hobbim: ennyire régóta tartó, értelmes, fejlesztő, és aminek ennyire élvezném minden egyes pillanatát.

Úgyhogy rájöttem: a legjobb, ha támogatom.

Ha nem dobok ki semmit, aminek 0,1% esélye is van arra, hogy makettre/diorámába kerül. Ha elfoglalom magam, pihenek, vagy szimplán csak feltalálom magam, ha még délután is „játszik” (eleinte degradálónak érezte a szót, de mára már elfogadta). Ha érdeklődöm az iránt, amit csinál. Ha alkalomadtán beállok „segíteni neki”. (Ilyen esetekben olyan lelkes tudok lenni, hogy hajlamos vagyok azt állítani, hogy én csináltam a makettet, és ő volt az, aki csak segített).

Ha meghallgatom a terveit. Ha megpróbálom megérteni, hogy az a vezeték a legújabb makett alján most akkor honnan hova megy és mit csinál. Ha az asztala körül nem porszívózok, hanem előtte óvatosan megnézem, nincs-e leesve valamilyen pótolhatatlan alkatrész.

Ha karácsonyra Revell makettet veszek neki 15 kilónyi egyéb makettezéshez szükséges eszközzel együtt, mert tudom, hogy ennek örül a legjobban. Ha átnézem a leírásaiban a helyesírási hibákat, mielőtt közzéteszi valahol.

Mindenki szeretne jófej barátnő, jó feleség lenni. Végtelenül egyszerű: kompromisszum és türelem. Mindkét fél részéről. Nálunk működik! :) 

A feleség: Abuczki-Zagyi Anikó